Hogyan kerültek a cicák Japánba?
A macskák Kínából érkeztek hajókon kb. 1000 évvel ezelőtt, rágcsálóírtás céljából. Japán gyorsan felismerte, hogy ezek a kis vadászok megérdemlik a VIP bánásmódot: először csak a gazdagok tarthatták őket, pórázon, a házban. De népszerűségük gyorsan nőtt, és az egyszerű háztartásokba is kikerültek kiskedvencnek, illetve egérfogónak. Ezzel együtt a művészetben is megjelentek – nem is akárhogyan! Az Edo-korszakban (1603–1868) beindult a japán popkultúra. Az ukijo-e fametszetek gyakran cicákat ábrázoltak alvás közben, játékosan, emberszerűen – sőt, híres színészek paródiájaként is, macskaformában! Néhány művész teljesen belebolondult a cicákba: Utagava Kunijosi műtermét macskák lepték el. A képein cicák táncolnak, színészkednek, sőt, démonokká változnak! Aszakura Fumio modern szobrásznak is több modell-cicája van, Hisida Sunszó festménye, a Fekete Macska, hivatalos japán bélyegre is felkerült.
Most szeretnénk veled megosztani három izgalmas, japán, macskás történetet.
Tama, az állomásfőnök
A vasúti állomás főnöke – Tama Japán Wakajama prefektúrájában egy kis elhagyatott állomáson élt egy barátságos kóbor cica, Tama. Az állomás forgalma alig volt, a vasúttársaság pedig a bezárást fontolgatta. Ekkor egy ötlet született: Tamát kinevezték „állomásfőnökké”. Kapott egy apró sapkát, és minden nap mosolyogva köszöntötte az utasokat. Az emberek hamarosan messzi vidékekről is érkeztek, hogy találkozzanak a cicával, aki valóságos turisztikai látványosság lett. A vasút bevételei hirtelen megugrottak, a környék éttermei és boltjai is fellendültek. Tama több mint kilenc éven át látta el tisztségét, és halála után még szentélyt is építettek tiszteletére. Ma is a japán macskák egyik legismertebb példaképe, aki bebizonyította, hogy egyetlen doromboló kis állat képes megmenteni egy egész közösséget.
A macskasziget – Aosima
Japánban több olyan apró sziget található, amelyet már nem az emberek, hanem a macskák uralnak. Aosima, a legismertebb közülük, valóságos paradicsom a cicakedvelőknek. Régen a helyiek halászattal foglalkoztak, és macskákat tartottak, hogy megvédjék a hálókat és a falut a rágcsálóktól. Az idők során a lakosság megfogyatkozott, a cicák viszont megszaporodtak. Ma a szigeten a macskák száma többszörösen meghaladja az emberekét. A látogatók kompokon érkeznek, és már a kikötőben kíváncsi, doromboló cicák várják őket. Asimán nincs zajos forgalom vagy rohanás – csak csend, tengerillat és mindenfelé nyugodtan sétáló macskák. A turisták gyakran ételt hoznak, amit a cicák vidáman körbeugrálnak, de a sziget hangulatát nem a tömeg, hanem a békés együttélés határozza meg. Aoshima így nemcsak a macskák menedéke, hanem egy olyan hely is, ahol az ember újra közel kerülhet a természethez és az állatokhoz. Itt élt a 2024 januárjában elhalálozott Dokin-csan cica, a sziget idolja, aki színpompás bundájával, barátságos viselkedésével Aosima szimbólumává vált.
Maneki-neko, a szerencsehozó macska
A japán kultúrában kevés olyan szimbólum van, amit annyian ismernek, mint a maneki-neko, vagyis a „hívogató macska”. A legenda egy szegény templom szerzeteséről szól, aki magához vett egy kóbor cicát, bár alig volt miből élnie. Egy viharos napon egy gazdag úr épp arra járt, és menedéket keresett. A cica felemelte mancsát, mintha intene, hogy lépjen be a templomba. Amint belépett, egy villám csapott le arra a helyre, ahol előtte állt – így a macska megmentette az életét. Hálából az úr bőkezűen támogatta a templomot, amely később virágzásnak indult. A maneki-neko figurák azóta üzletek, éttermek, kávézók pultjain mosolyognak, egyik mancsukkal integetve. Jobb manccsal a pénzt, bal manccsal a vendégeket „hívják”. A japánok hiszik, hogy ezek a cicák bőséget, szerencsét és védelmet hoznak a házhoz – így vált a világ egyik legismertebb macskás talizmánjává.
Napjaink macskás posztjai, a cicás pólók és bögrék nem csak cuki dolgok, hanem részei egy több évszázados japán kultúrának. Ha legközelebb valaki azt mondja, hogy túl sok cicás dolgod van, csak mondd: „Én csak a japán művészet hódolója vagyok.”
